Az ország épületállományának egy jelentõs hányada igen elavult állapotú. Hosszú évtizedek avulása vezetett például nemrég a terézvárosi házomláshoz – természetesen az emberi mulasztás mellett –, holott a mostanra kialakult helyzet megelõzhetõ lett volna. Ugyanakkor Szilber Szilvia társasházi szakértõ szerint még most sincs késõ...

A XIX. század végi, és XX. század elején történt építési hullámban sok több emeletes társasház épült elsõsorban a fõvárosban. Ezek komfortosítása a 60-as évektõl folyamatos volt és folyóvíz illetve áram került bevezetésre, de a legtöbb helyen az épületek fõ szerkezeteinek vizsgálata és felújítása csak a szükséges/elégséges mértékig történt meg a 70-es és 90-es évek között.

A társasházi épület állomány felújítása már akkor idõszerû lett volna, de az állami költségvetésbõl ez nem volt fedezhetõ, hiszen a bérlakás program az alacsony bérleti díjakból épp csak az üzemeltetést tudta fedezni.

A tanácsi bérlakásokat a 80-as, 90-es években az akkori piaci árak alatt, jelentõs kedvezménnyel vásárolhatták meg a korábbi bérlõk. Ezzel a teljes épület felújítási terhei a lakások tulajdonosaira szálltak. Azonban a kedvezõ áron megvásárolt lakások újonnan alakult tulajdonosi közösségei nem tájékozódott az épület állapotáról, ahogy ez sok lakásvásárló sajnos a mai napig elmulasztja.

Hosszú évtizedek avulása vezetett például nemrég a terézvárosi házomláshoz – természetesen az emberi mulasztás mellett       Fotó: MTI/Balogh Zoltán

A tulajdonosi közösségek a felmerülõ hibák során döntéshelyzetbe kerültek és sok esetben az alacsonyabb költségû, azonban nem tartós javítási megoldásokat választották, illetve azoknak a hibáknak a javítását ami közvetlenül nem akadályozta az épület használatát, egyszerûen leszavazták azok, akik nem akartak többet költeni.

Az épületek karbantartása ezeken a helyeken egyre inkább reaktív módon, azaz a felmerülõ problémákra ad hoc reagálva történt ezekben az évtizedekben. Ennek oka a mesterségesen alacsonyan tartott költségvetés volt, hiszen a legtöbb tulajdonosi közösségben nem alakult ki a közös tulajdon, azaz az alapító okiratban felsorolt társasházi közös épületrészekre vonatkozó tulajdonosi szemlélet és a minél alacsonyabb igyekeztek tartani a közös költséget a közgyûléseken.

Szilber Szilvia kedvenc példája, hogy “Egy diófa elültetésére a legjobb idõpont a 20 évvel ezelõtt, a második legjobb pedig a mai nap”. A társasházak felújításáról is ezt vallja. A társasházi közösségeknek áldozni kell arra, hogy hozzáértõ közös képviselõvel, társasházkezelõvel összefogva az eddigi reaktív mûködést felváltsa egy proaktív üzemeltetés, aminek célja, hogy megelõzze a költségesebb meghibásodásokat.

A tulajdonosi közösségek a felmerülõ hibák során döntéshelyzetbe kerültek és sok esetben az alacsonyabb költségû, azonban nem tartós javítási megoldásokat választották      Fotó: freepik.com

Véleménye szerint nemcsak a társasházak, hanem a társasházi törvény is megérett a megújulásra, hiszen jelenleg még képzettség nélkül is lehet közös képviselõ bárkibõl. Már egy 50 lakásos társasház is 1,5-3 milliárd forintos ingatlan vagyont képviselhet a fõvárosban, és ahogy a társasházak fejlõdnek, úgy lett egyre többrétûbb a kezelésükkel járó egyre több feladat.

A törvény a közös képviselõknek például csak az adott éves terv készítését írja elõ kötelezõen, de a tulajdonosok megbízhatják a társasházkezelõt, hogy 3-5 vagy akár 10 éves tervet is készítsen a mûszaki feladatokra és szükséges tartalékok képzésére.

Ráadásul sok társasház biztosítása elavult, mert 5-10 évvel ezelõtti, átlagos ingatlan m2 áron lett megkötve és azóta sem aktualizálták, holott az újjáépítési érték egy tûzeset vagy más nagyobb káresemény után már jóval meghaladja ezeket a jelenlegi építõipari árak mellett. Feltétlenül felül kell vizsgálni a biztosításokat és az adott társasházra aktualizálni.